Garázs

Az MD-14 mikrofon minden bizonnyal ismerős lehet azoknak, akik a ’70-es, ’80-as, ’90-es években Magyarországon éltek. Ha típusszám alapján nem is, külsőre mindenképpen. Ahogyan azt a szegecs.de egykori virtuális Dizájncenterében is írtam: „Ilyenen mondta be a strandon a kasszás néni, hogy »Kovács Pistikét várják a szülei a pénztárnál!«, ilyen mikrofonba szólt naponta ki tudja hányszor a buszsofőr a hetes buszon, hogy »A Felszab’ tér következik«, de ugyanúgy megtalálható volt és az a mai napig is a MÁV-nál, illetve sok iskola évnyitóján, évzáróján az igazgató szája előtt…” ☺Sokáig nem tudtam, hogy valójában egy magyar gyártmányú eszközről van szó: a Budapesti Elektroakusztikai Gyár, — vagyis a BEAG termékéről.

Az MD-14-et általános célú, beszédmikrofonnak tervezték, amelyet többek között rendezvényhangosításnál, bemondó-, ill. utasítórendszereknél lehet használni.

---

A BEAG mikrofonjai kísérteties hasonlóságot mutatnak az ismert nyugati gyártók (AKG, Shure, Sennheiser, stb.) korabeli termékeinek formavilágával. Nincs ez másképp az MD-14N esetében sem: itt az „ihletet” minden bizonnyal a holland Philips cég EL6031P típusa adhatta, amelyet az ötvenes évek közepétől a hatvanas évek elejéig gyártottak, és jellegzetes formája, valamint a virágtermesztéséről híres Hollandia miatt egyszerűen csak tulipán mikrofonként ismer a szakma. Az alábbi, 1960-ban készült fotón az egykori kubai elnök, Fidel Castro beszél öt darab Philips EL6031P mikrofonba:

Fotó: AFP hírügynökség

Csakhogy amíg a Philips mikrofonjának háza masszív fémöntvény, addig a BEAG-é egyszerűbb, lemezből mélyhúzással készített. Feltehetően az olcsóbb gyárthatóság áll emögött, de az is elképzelhető, hogy a BEAG-nak egyszerűen nem álltak rendelkezésére komolyabb fémipari megmunkáló gépei.

---

Az MD-14 — mint az egyik leghosszabb ideig gyártásban volt mikrofon…

BEAG mikrofonok reklámja a Lobogó c. újság egyik, 1972-es számából — Forrás: Arcanum ADT

---

Az MD-14 a legtöbb BEAG mikrofonnal egyező módon három fő részből: a mikrofonfejből, az abba csatlakozó DIN tuchel dugóból, valamint a csatlakozót a kieséstől védő, ill. a kézbe foghatóságot lehetővé tevő nyélből áll. A mikrofonhoz eredetileg magyar nyelvű használati útmutató, kitöltött, lepecsételt garanciafüzet és egy kis műbőr hordtáska is járt.

---

A cikkben látható színes fotókon szereplő példány egy 1989-ben gyártott Ikarus 256 távolsági autóbuszban szolgált utastájékoztató mikrofonként egészen 2006-ig. Azért, hogy a gépkocsivezető, ill. az idegenvezető is egyaránt könnyen elérje, a tartókengyelt a műszerfal jobb szélére helyezték (kék nyíl). A 24 voltos feszültségről üzemelő hangerősítőhöz a fenti képen piros nyíllal jelölt tuchel aljzaton keresztül csatlakozott a mikrofon, a sárgával jelölt kapcsolók pedig az erősítő ki-, ill. bekapcsolását, valamint a bemenetváltást (mikrofon/rádiósmagnó) végezték.

A gyári mikrofonkábelt ebben a buszban utólagosan árnyékolás nélküli (!), közönséges telefonspirálkábellel pótolták.

A fedélzeten töltött évek nem tettek jók a mikrofonnak: a szemrevételezés során kiderült, hogy bár a folyamatos rázkódás nem tett benne kárt, a rendszeres használattól esztétikailag igencsak kifogásolható állapotba került. Sajnos a konstrukcióból adódóan a mikrofonház nem szedhető szét roncsolásmentesen, így nincs lehetőség a belső porvédő szivacsok kitakarítására, fertőtlenítésére, esetleg cseréjére, ahogyan a lekopott védőrácsok felújítására sem. Nyilván ezerszer különb módon néz ki egy dobozban tartott, max. évente 1-2 alkalommal elővett példány, mint egy olyan, amelyik télen-nyáron, melegben-hidegben  kilométerek százezreit tudhatja maga mögött, és ki tudja hányan köpködték tele azt az utak során…

Végül szeretném megragadni az alkalmat, hogy megkérjem a radiomuseum.org szerkesztőit: ezúttal ne nyúlják le a fotóimat forrásmegjelölés nélkül! Főleg úgy ne, hogy miközben levágják róla a garazs.de-s vízjelet, ráadásképp még etikátlanul rá is rakják a sajátjukat — ahogyan azt korábban tették. Köszönöm!