Garázs

A CB rádiók mindig is drága eszközöknek számítottak — különösen a ’80-as években, amikor a gyenge forintból kellett megvásárolni a nyugat-német márkáért, vagy épp oszták schillingért kínált adóvevőket. Mint minden, ami értékes és könnyen eltulajdonítható, úgy a CB rádiók is felkeltették a fáradságos, rendszeres munka helyett inkább mások vagyonának, értékeinek alkalmi eltulajdonításával foglalkozó honfitársaink érdeklődését.

A CB-k egy része lakásokban, irodákban volt telepítve — bázisállomásként. Ezek nagyobb védelemben voltak, hiszen egy ingatlanba betörni nehezebb, ráadásul könnyebb lebukással jár, mint egy autó szélvédőjét bezúzni, vagy a jármű ajtajának zárját kívülről feltörni.

A tolvajoknak tehát a mobil rádiók esetében volt a legkönnyebb dolguk: a nagy antenna már eleve felhívta a figyelmüket arra, hogy a kocsiban minden bizonnyal CB rádió is van, ezután elég volt csak bepillantaniuk az utastérbe, hogy lássák: mennyire értékes készülék van a járműben. A probléma országos színtű volt — erről bővebben a CB tolvajok c. visszatekintő cikkben írtam korábban.

---

— Mit tehetett a tulajdonos, hogy elkerülje, hogy a rádiójától megszabadítsák, miközben a rongálással még további károkat is okoznak neki?

Voltak, akik a zárható kesztyűtartóba szerelték a rádiót, és amikor elhagyták a járművet, egyszerűen felhajtották a kesztyűtartó burkolatát. Ez meglehetősen kényelmetlen volt, mivel a kesztyűtartó az utasüléssel szemben van — tehát csatornaváltáshoz, hangerőállításhoz át kellett nyúlni a másik oldalra, amely a figyelem elvonása mellett az utas számára is zavaró volt.

A másik megoldás a rádió állandó ki-be szerelése volt, amely a legkényelmetlenebb megoldásnak számított: a kiszedett készüléket az autót elhagyva folyamatosan hurcolni kellett, ráadásul a csatlakoztatásnál a rögzítőcsavarok mellett a tápkábelt és az antennakábelt is minden alkalommal mozgatni kellett, amelyek csatlakozói nem ilyen igénybevételre lettek kitalálva: előbb-utóbb kontakthibásokká váltak.

---

A hazai használtcikkes portálokon gyakran lehet találkozni a „kivehető mobilkeret” néven hirdetett, a ’80-as években hazai kisiparosok által gyártott kiegészítővel, amely két darab — egymásba tolható, csatlakozókkal ellátott — fémkonzolból áll:

Fotó: Erdős Lajos gyűjteményéből

Az egyik konzolt a gépkocsi műszerfalára, vagy pl. a kamion fülkéjének tetejére rögzítették csavarok segítségével. A fekete műanyagon látható érintkezősorra volt beforrasztva a tápfeszültség vezetéke, ill. az antenna koaxkábele. A maradék két érintkező felhasználható volt akár a külső hangszóró csatlakoztatására is.

Fotó: Erdős Lajos gyűjteményéből

A másik lemez magára a rádióra került felerősítésre, és egy ugyanolyan kiosztású érintkezősor található rajta. Így a keretet összetolva létrejön a galvanikus kapcsolat a fixen bekötött vezetékek és a kivehető rádió között. Csakhogy! A koaxkábelt ilyen módon megtoldani nem éppen elegáns: a megfelelő illesztés feltétele lenne, hogy a toldás speciális elemmel történjen, amely nem változtatja meg az 50 ohmos hullámimpedanciát. További problémát jelent, hogy ezek az érintkezők egy idő után kontakthibásakká válhattak, így szélsőséges esetben a rádióról „leszakadt” antenna adásra kapcsolás esetén akár tönkre is mehetett. Bár sokan használtak ilyen kereteket a lopás elleni védelem érdekében, én műszaki szempontból biztosan nem kötöttem volna rá a méregdrága rádiómat, ha lett volna akkoriban CB-m.

Szintén érthetetlen, hogy nem kevesen voltak, akik képesek voltak átfúrni a rádiójuk készülékházát a konzol rögzítéséhez. Ne feledjük: egy Grant, vagy Stalker ára annak idején 4-5 havi fizetésnek felelt meg — mégis voltak, akik lelkiismeretfurdalás nélkül szétfúrták a rádiójukat. Ilyen CB-kkel sokszor még ma is lehet találkozni az adok-veszek oldalakon, ill. rádiós börzéken: a tetejükön tátongó 6…10 mm-es lyukak egyértelműen árulkodnak a korábbi használat módjáról.