Miért lett telefonpótló a CB rádió a '80-as évek Magyarországán?

A CB rádiózás hazai népszerűségének valódi okai...

A CB rádió őshazájából — az Amerikai Egyesült Államokból — csak sokévnyi késéssel jelent meg Európában, még később Magyarországon. A keleti (szocialista) blokk vezetőinek nem állt érdekében, hogy az állampolgárok szabadon, közvetlen ellenőrzés nélkül beszélgethessenek, eszmét cserélhessenek egymással, ezért felső szintről érthető okokból nem kezdeményezték a polgári rádiózás elterjesztését. Korabeli források szerint ugyan már a '60-as években is adtak ki elvétve a CB sávra hazai engedélyeket, ez azonban inkább kuriózumnak számított, és nem magánszemélyek, hanem csak egy-egy közület jelentette a felhasználókat.
A szocialista Magyar Népköztársaságban a távközlés (is) több évtizeddel le volt maradva a fejlett nyugati országok színvonalától. Miközben például Nyugat-Németországban már 1972-ben létezett az ún. B-Netz mobiltelefon-hálózat, addig hazánkban éveket (!) kellett várni egy egyszerű lakossági, vezetékes (!) telefonvonalra — mobiltelefont pedig legfeljebb a külföldi mozifilmekben lehetett látni. Kevés volt a vonalak száma, a központok pedig már évekkel korábban elavultak, további bővítésük — csere nélkül — nem volt lehetséges.


A telefonkötvény
A nyugati (kapitalista) piacmodellben a vállalkozó tőkét fektet a fejlesztésbe, amit azután a profittal együtt utólag visszakap a termék/szolgáltatás értékesítésekor. Hazánkban a távközlést irányító Magyar Posta fordított megoldást választott: a telefonra vágyókkal előre (!) fizettette meg a fejlesztés költségeit — így jött létre az ún. telefonkötvény: ezeket a kötvényeket a telefonvonalra áhítozóknak kellett megvásárolniuk a Posta által önkényesen meghatározott összegért, amelyért cserébe egy szelvényt kaptak egy ígérettel együtt, hogy majd egyszer, valamikor beszerelik a vonalat az ügyfél lakásába.
A "valamikor" elég széles időintervallumot jelentett: miközben az átlagemberek 4-8 évet (!) is vártak a pénzük befizetése után, a politikai apparátus, ill. a befolyásos emberek ennél jóval hamarabb (akár azonnal) is telefontulajdonosokká válhattak. Ne gondoljuk azonban, hogy csupán a magánemberek esetében bántak ilyen fukarul a telefonvonalakkal: közintézmények, orvosi rendelők (!) sem rendelkeztek sok esetben semmilyen telefonnal.

A helyzet az évek alatt olyan szinten tarthatatlanná vált, hogy már — az amúgy keményen cenzúrázott — sajtó is kénytelen volt foglalkozni a témával:
Néhány témába vágó cikk címe '80-as évek napilapjaiból

Miközben 1986-ban a bruttó átlagkereset 6435 Ft volt, addig a Pest Megyei Hírlap március 12-ei számában napvilágot látott cikk szerint pl. a budaörsi telefonigénylőknek 25.000 Ft-ot kellett befizetniük azért, hogy — amennyiben minden a tervek szerint alakul — az 1988-as iskolakezdés idejére már boldog telefontulajdonossá válhassanak. A technikai visszamaradottságot jól jelzi, hogy ugyanebben az időben a budaörsi telefonközpontnak mindössze 16 kimenő vonala volt: egyszerre összesen ennyi kimenő hívás volt lehetséges az egész településről.
A két évvel később, 1988. február 2-án megjelent Nagykőrösi Hírlapban még mindig címlapon szereplő hír az akut telefonhiány. Miközben az átlagkeresetek 7000 Ft fölé nőttek, Gödöllőn már 100.000 Ft-ot (!) kellett fizetni egy telefonvonalért.
Az évtized végére sem javultak az állapotok. Szintén a Pest Megyei Hírlap (1990.09.03.) számol be arról, hogy a városok telefonos ellátottságánál még gyászosabb a kisebb települések, falvak helyzete: 1000 lakosra mindössze 37 telefonvonal jutott, és ezek közül mindössze 9 volt ún. lakástelefon.[1]

Ahol volt is telefon, sok esetben csak napi pár órát volt használható:
1985-ben az ország több mint háromezer településéből mindössze ötszáz kapcsolódott be az automata távhívó hálózatba. Mindez azt jelentette, hogy csak ötszáz olyan település volt Magyarországon, ahol a tárcsázás során a központ automatikusan, kezelőszemélyzet közreműködése nélkül kapcsolta a hívott számot. [2]
A többi településen ún. kézi kapcsolású központok voltak, amelyek kezelői csak a postahivatal nyitvatartási idejében (hétköznap 8:00-16:00) dolgoztak, így ezek a települések délutántól másnap reggelig, ill. hétvégén akár egész nap (!) elérhetetlenek voltak telefonon. El lehet képzelni, milyen problémát jelenthetett egy ilyen helyről mentőt, vagy tűzoltót hívni.

Kézi kapcsolású telefonközpont
Kézi kapcsolású telefonközpont   Forrás: Fortepan / Erky-Nagy Tibor



A probléma, amely nemcsak az állampolgárok, hanem a termelő cégek, ill. a hivatalok mindennapjait is hátrányosan érintette végül elérte a döntéshozók ingerküszöbét is, így alternatív megoldásként a '80-as évek elején — szigorú politikai ellenőrzés mellett — megkezdődött a CB rádiózás engedélyezése. Alternatív megoldásról beszélhetünk, hiszen a CB-t eredetileg nem a telefonvonalak pótlására találták ki: közvetlenül nem indítható hívás CB rádióról vezetékes irányba, sem pedig fordítva. Viszont a CB segítségével kapcsolatot lehet teremteni más CB-s állomásokkal, ill. olyanokkal, amelyek rádiós, és telefonos kapcsolattal egyaránt rendelkeznek, így egyfajta üzenetközvetítő, vagy épp segélyhívó szerepet tudnak ellátni. Ilyen volt többek között a weblapon már bemutatott Apostol utcai CB-segély önkéntes szolgálat is.

Az első CB-s felhasználók részben a telefonvonalra évek óta hiába váró közületek, illetve magánszemélyek közül kerültek ki, illetve több olyan cég is akadt, amelynek külső helyszínen munkát végző dolgozóival kellett a kapcsolatot tartania (pl.: termelőszövetkezetek, szállítmányozó cégek). A magántaxizás 1982-es bevezetésével az előbb-utóbb különböző szövetkezetekbe tömörülő "maszek taxisoknak" is szükségük volt valamilyen kommunikációs eszközre. Mivel profi URH rendszert nem engedhettek meg maguknak, így az ő választásuk is a CB-re esett. Szintén CB-n tartották egymással a kapcsolatot a kamionosok, akik számára a közlekedési információk megosztásában, vagy épp a magányosan végzett munka könnyebb elviselésében nyújtott segítséget a CB rádió.


Hogyan oldódott meg végül a telefonhelyzet?
1989-ben  a Magyar Postáról leválasztották a vezetékes telefonhálózati profilt, ezzel létrejött a Magyar Távközlési Vállalat (MATÁV) — akkor még 100%-os állami tulajdonban. Miután a jogszabályi környezet lehetővé tette, sor került a társaság privatizációjára: 1993 utolsó napjaiban megkötötték a szerződést a Deutsche Telekom és az AT&T cégek által alapított konzorciummal. Az új tulajdonosok a részvények megvásárlásával együtt komoly fejlesztési kötelezettséget is vállaltak: jelentős anyagi befektetéssel új telefonvonalakat, ill. az azokat fogadó központokat létesítettek országszerte. Ezt követően többé már nem kellett éveket várni egy-egy otthoni, vagy épp céges telefonvonalra. Az utolsó kézi kapcsolású telefonközpontot 1996-ban kapcsolták le.

A vezetékes hálózat fejlesztésével egyidőben megjelent az első hazai mobilszolgáltató is: a Westel Rádiótelefon Kft., amely a skandináv országokból származó, analóg 450 MHz-es NMT rendszert honosította meg Magyarországon. A Balatonvilágosról induló vállalkozás rövid idő alatt országos lefedettséget épített ki.

Ericsson Hotline gyári reklámfotó
Ericsson Hotline Combi az első hazánkban is kapható analóg rádiótelefonok egyike. Forrás: gyári reklámfotó

A leendő ügyfeleknek mélyen a zsebükbe kellett nyúlniuk, hiszen a rendszercsatlakozási díj 100.000 Ft-os összege mellett a készülékek 120-130.000 Ft (+ÁFA) díját is ki kellett csengetniük, ráadásul a kezdeti időszakban még a fogadott hívásokért is fizetni kellett a havi alapdíj mellett. (Összehasonlításként: a KSH adatai alapján 1993-ban a havi bruttó átlagbér 27.173 Ft volt.)

Ennek ellenére néhány hónap alatt mégis többezres ügyfélkört sikerült kiépíteni a 06-60-as körzetszámot birtokló cégnek, hiszen a vállalkozóknak, kisiparosoknak annyival több megrendelést, ill. bevételt hozott a telefonos elérhetőség, hogy nem jelentett gondot számukra a borsos telefonköltség kifizetése.


A vezetékes, ill. a mobil telefónia fejlődésével egyidőben hamar eltűntek a CB csatornákról azok, akik csak telefonpótlónak használták a 27 MHz-es polgári rádiósávot. Ezt követően egy rövid ideig még a fuvarozók, később pedig már csak a rádiózás iránt érdeklődők, az ún. hobbirádiósok maradtak meg a sávban. A '80-as évekbeli több tízezres (!) hazai CB-s létszám az ezredforduló utánra mindössze néhány száz főre apadt.

Felhasznált anyagok:
[1] A korabeli újságcikkrészletek az Arcanum Kft. által készített, ingyenesen hozzáférhető Hungaricana közgyűjteményi portálról származnak.
[2] Frisnyák Zsuzsa: A telefon nélküli élet - Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 5. (Budapest, 2010)

C) Szegecs
2019.04.13.-2023.01.18.