Garázs

A CB rádiózás felfutása, és a magántaxizás megjelenése hazánkban egyidőben, és egymással szoros összefüggésben történt. Az első fővárosi magántaxis közösség, a Budataxi indulásával egy külön cikkben már foglalkoztam a garazs.de-n. Ugyanígy részletesen bemutattam az egy évvel később alakult City Taxi kezdeti időszakát is. A CB-sek, és a magántaxisok a kívülállók számára sokáig rejtélyes, időnként irigyelt világnak számítottak… A népszerű témákkal foglalkozó Ország Világ magazin újságírója úgy gondolta: személyesen próbálja ki a magántaxizást, és ezzel együtt a CB-zést, ezért beült az "ős-Budataxis" Czainkó Zoltán (Buda-3) kocsijába, és egy éjszakára taxisnak állt. "Utast vittem, utas voltam" című élménybeszámolóját 1982. december 15-én ismerhették meg a lap olvasói:

Rajta felirat: Magántaxi. Tíz éve vezetek, Budapest utcáit jól ismerem, számolni tudok. Más nem is kell — gondolom, s elindulok utast fogni. Fél kilométert sem gurulok, amikor a Népköztársaság útján elém ugrik egy óriás termetű férfi, majd nyomában két semmivel sem kisebb társa. Megállok. Az integető föltépi a jobb oldali ajtót, cimborái hátul préselődnek be a kocsiba. A mellém telepedő kinyitja a száját; az utastér levegője másodperc alatt pálinkabűzzel telítődik.
— Csak semmi hinta maszekkám, mert ütünk! Nyomás a Gongba! — utasít.
Remeg a lábam a gázpedálon. Máris beijedtem volna? Mögöttem fészkelődik a két izompacsirta, a tükörből látom, összesúgnak. Csak nem most beszélik meg, hol fognak leütni?
— Brék, Taxi hármas! Merre jársz? — A CB-rádió hangszórójából megváltásként reccsen valamelyik kollégám hangja.
— Rádiód is van, cimbora? — élénkül fel a mellettem ülő. — Én is akarok beszélni! — Lekapja a műszerfalról a mikrofont, megnyomja a gombot:
— A Taxi hármas Rókás úrral és üzletfeleivel a Gong felé tart — üvölti a membránba.
— Na, milyen taxis vagyok? — trióban röhög cimboráival.
— Add hátra azt a ketyerét, mi is dumálni akarunk! — teszi vállamra hatalmas kezét Rókás úr egyik üzletfele. Szerencsére feltűnik a Gong neonreklámja. Index jobbra, megállók.
— Uraim, megérkeztünk.
— A Gonghoz kértük, nem azzal szembe! Fordulj meg szépen — dörren rám Rókás úr.
— Nem lehet, záróvonal van.
— Akkor menj körbe!
— Hagyd a fenébe, sietünk — vágja el a vitát az egyik hátul ülő.
— Na jó. Mennyi a cech? — Előkotorja pénztárcáját, fizet. A viteldíjon felül a kezembe nyom egy húszast. — A rádiózásért — mondja. Kiszállnak. Egyszerre vágják be az ajtót, a kocsi csak úgy billeg. Felsóhajtok. Első fuvarom eredménye: negyvenkét forint — és néhány frissen szerzett ősz hajszál.

Szabadra kapcsolom a jelzőt, indulnék az Emke irányába. Bal felől mellém áll egy 1500-as Lada. Ajtaján matricát veszek észre: Budataxi-5 — olvasom.
— Mi volt ez a szöveg? — hajol be az ablakon egy kemény kötésű magántaxis. — Hallottam a rádión; a November 7-e tértől jövök mögötted.

— Igaz, csak úrvezetőim van, de huszonöt éve vezetek — mondja. — A nyugdíjam mellé jól jönne a kiegészítés.

Magabiztosan mesélem a betanult adatokat:
Az évi adó hétezerkétszáz, benzinre havonta hét-nyolcezer, cascóra ötszáz, amortizációra ezerötszáz-kétezer forint megy el havonta. SZTK-ra ezerkétszáz forintot fizetek.
— Mi marad akkor?
— Kilométerenként maximum egy forint ötven fillér.
— Ha lesz egy kis időm, majd sajnálom magát — közli utasom, s mivel közben megérkezünk, fizet. Pontosan utánaszámol, bólint, fillérre olvassa kezembe a pénzt.
A Mártírok útján, a Paksi Halászcsárda előtt ismét utasom akad. Szigorú arcú úr nyitja az ajtót, benéz a kocsiba, majd vissza is fordul.
— Ebben nincs óra, inkább várok — mondja. Néhány méterrel arrébb már nem ennyire válogatós az újabb ügyfelem. Sőt:
— Vigyen … hukk … lányokhoz — dadogja.
— A Rákóczi tér jó lesz?
— Nem … a .. ., azok túl koszosak, hukk!
— Menjünk esetleg a Hiltonba?
Utasom végignéz magán, kicsit meditál, majd közli:
— Nem jó, … ahhoz meg én vagyok túl ko.. . szos. Irány ha. . . haza — alkuszik meg önmagával. Feje lenyekken, elalszik. Vihetném akárhová, számolhatnék bármennyit. A részeg utas valóban kiszolgáltatottja a becstelen taxisnak.
Kispest új lakónegyedénél járok, órám éjfélt mutat. Már messziről látom, előttem valaki integet. Lassítok, megállnák, de hirtelen elém vág egy kockás taxi, fölveszi utasomat, majd elrobog.
Továbbautózom. Valamelyik vendéglő előtt kisebb csődületet látok. Hárman ütik egymást. Fékezek, felemelem a mikrofont, a CB-rádió csatornaváltóját a kilencesre tekerem. Ezen a sávon lehet ugyanis segítséget hívni; a központ, az X 2-es, az I. kerületi rendőrkapitányság ügyeletén működik. Mozdulatomat valaki észreveszi a tömegből, elkiáltja magát:
— Pucolás, a taxis hívja a rendőrséget!
A tömeg szétrebben, az emberek eltűnnek a mellékutcákban. Úgy tetszik, a mozdulat elegendő volt. Elhatározom, meglátogatom az X 2-est.
Az I. kerületi rendőrkapitányságon igazoltat a kapuban álló őrszem, majd az ügyeletes tiszthez vezet. Ács Péter hadnagy asztalán több telefon között ott áll a CB-rádió.
— Összetartó, egymást és a többi autóst is segítő társaság — alkot véleményt a CB-s magántaxisokról. — Szerintem ez a százötven-száznyolcvan ember ma meghatározója a magántaxi-forgalomnak. Majd kilencven százalékuk tudniillik régi, mindentudó sofőr.
— Mennyivel jobb, rosszabb a helyzetük, mint az állami taxisoknak?
— Még védtelenek. Nem számítanak hivatalos személynek — az állami taxisok szolgálatban ugyanis azok — nincsenek biztonságtechnikai berendezéseik. A szabadjelzőben elhelyezett piros vészlámpára gondolok. Sokan ezért is szerelnek CB-rádiót kocsijukba, ugyanis ez a kapcsolat biztonságot ad. Említésre méltó az is, hogy a közülük alakult önkéntes rendőri csoport támogatja bűnüldözési munkánkat; lehetőségeikhez mérten segítenek egy-egy körözött személy, lopott gépkocsi felderítésében; jelentik, ha bűncselekményre utaló dolgokat észlelnek az éjszakai Budapest utcáin. Ezt persze az URH-s állami taxisok is megteszik. A magánvéleményem az, a KPM műszaki vizsgáin csak olyan magántaxinak kellene engedélyt adni, amelyik veszélyt jelző berendezéssel van felszerelve. Rájuk férne, mostanában többnyire a magántaxikat támadják meg.
Éjféli beszélgetésünk után ismét a főváros utcáit rovom, fülelek, mit hallok a rádió hangszórójából. A Tourist 1-es, pontosabban a Volán diszpécserközpontja egyszer fuvart ad — mint azt később megtudom, a szerződés értelmében három forintért. Már majdnem elalszom, így hát megállók a Batthyány téri Főtaxi-droszt mögött. Arra eszmélek, hogy az ablakon dörömböl egy állami taxis:
— Tűnj el innen, mert megtéplek !
Elhajtok, ismét leállók, ezúttal egy mellékutcában. Percek múlva a rádió recsegése ébreszt:
— Taxi hármas! Nő már a fogatok?
Nem tudom mire vélni a kérdést, ezért hát igennel válaszolok. Később, napok múltán derül csak ki, hogy a „Taxi három”-nak a közelmúltban fia született, és hogyléte felől érdeklődött a rólam mit sem tudó kolléga. Egyébként az éjszaka folyamán még hasznos tanácsokat kaptam a pelenkázás rejtelmeiről és a legjobb bébiételről is.
Az ablakon utas kopog, Rákoskeresztúrra kell vinnem. Jó fuvar, legalább húsz kilométeres út. Onnan azonban üresen gurulok vissza, amit kerestem, el is veszítem. Ismét a Taxi hármast, vagyis engem keresnek az éterben:
— Nem vagy éhes? — kérdezi az 50-es. — Gyere a Babkávéba, ott szoktunk összejönni.

A Wesselényi és a Dob utca sarkánál csaknem tíz taxi áll már. A nonstop nyitva tartó étkezdében ülnek eddig ismeretlen kollégáim. Megismerik a kocsit, régi haverként üdvözölnek. Nem kell sokat kérdezősködnöm, mesélni kezdenek:
— Itt függetlenek vagyunk, akkor dolgozunk, amikor kell, nem irányítanak minket — mondja a huszonhét éves Krecsik Eduárd, aki hét év után lépett ki a Főtaxitól. — Nincs az a rengeteg adminisztráció, töménytelen jatt, termelési értekezletek sora. Nem, nem haragszom a főtaxisokra. Inkább ők bántanak minket. Pedig egymást segítve, az utasok érdekeit szolgálva kellene dolgoznunk. Szomorú, hogy néhányan ellenfelet látnak bennünk, akként is kezelnek, s mindezt a közutakon teszik. Veszélyeztetve nemcsak minket, hanem maguk, mi több, utasaik, sőt a járókelők testi épségét is. Persze, közöttünk is akad olyan kolléga, aki felveszi a kesztyűt. Ellenük valóban harcolunk, mindent elkövetünk, hogy ne taxizhassanak.
— Azt mondják, nem a szakma krémje jött el a Főtaxitól — veszi át a szót Nagy Ferenc. — Én garázsmester voltam, sosem taxiztam. Három hónapja váltottam ki csupán az iparengedélyt, s tudom, aki becsületesen meg akar élni, annak bizony több évi rutinra van szüksége. Márpedig elhiheti, ezek a fiúk profik, a szó jó értelmében.
Ézsiás Tibor is bekapcsolódik a beszélgetésbe. Ő a Volán taxiját váltotta föl saját autójával:
— Igazuk van azoknak, akik a taxiórát szorgalmazzák. Nem mi csináltuk a rendeletet, nem is mi találtuk ki, hogy szabadáras kategóriával fuvarozzunk. Nekünk is jobb lenne a fix tarifa. Néhányunk már vásárolt is digitális kijelzésű taxamétert, irántuk nagyobb az utasok bizalma. A többiek is vehetnének, de addig nem teszik, ameddig nem tudják, milyen tarifa lesz hivatalos 83 júniusától. Szeretnénk azt is, ha megszigorítanák, ki lehet magántaxis. A kontárok rontják a hitelünket. Ma még csak úrvezetői jogosítvány kell az iparengedélyhez. Javasoltuk, bizonyos türelmi idő után mindenki szerezze meg a hivatásos jogosítványt, s az újakat csak igazolt vezetési gyakorlattal engedjék fuvarozni. Magam hallottam olyan CB-s adást, amikor a kolléga azt kérdezte a Bajcsy-Zsilinszky útról, hogy hol van a Royal Szálloda. Hát ilyen taxisnak nincsen helye közöttünk.
Elbúcsúzom, indulok haza. A szabadjelzőt lekapcsolom, már nem vállalok fuvart. Nem is akadna, hiszen hajnalodik. A város alszik, néhány kék-fehér URH-s kocsi villantja rám barátságosan fényszóróját. A taxiállomásokon tíztizenöt kockás autó áll, pilótáik alszanak. Fuvar legközelebb csak öt óra után várható.
Leparkolok, számolom a bevételt. Kétszáznegyven kilométert autóztam, hozzávetőleg huszonöt liter benzinnel. Az árát, valamint az összes költséget levonva tisztán százötven forintot kerestem. Édeskevés. Egy igazi magántaxis ennek az összegnek akár a kétszeresét is zsebre teheti — attól függően, hány fizető fuvarja volt, miként vezetett, kezelte a gázpedált.
Kikászálódom a kocsiból. A derekam hasogat, a szemem előtt karikák táncolnak. Holnap, azaz ma, visszaadom a kocsit a tulajdonosának, és csak akkor akarok taxit látni, ha engem fuvaroznak.
Színházba igyekszem. A házunk előtt állok, taxit fognék, öt perc elteltével fékez mellettem egy pöttyös jelű, CB-rádióval felszerelt magántaxi. A vezetője elnézést elnézést kér utasaitól, majd kiszól az ablakon:
— Hívhatok önnek egy kocsit?
Rövid CB-s párbeszéd után közli: hívását két utcával mögöttünk vette egy taxi, s a kocsi azonnal itt lesz. Ő elhajt. Kisvártatva pedig megáll mellettem egy másik Zsiguli. Legnagyobb meglepetésemre a Főtaxi jelzéseit viseli.
— Maga?
— Igen, én — mutat a pilóta a csomagtartóra szerelt CB-antennára.
— Hát nem ellenségek?
— Miért lennénk azok? Igaz, néhányan közülünk csúnyán viselkednek a maszekokkal. Nekem csaknem valamennyi a kollégám volt, s ma is annak tartom őket. Azt vallom, hogy a taxik mégiscsak az utasokért vannak. Ezért is vettem CB-rádiót. Így percre pontos közúti, forgalmi információhoz jutok, több fuvart vállalhatok.
— Nem kifogásolja ezt a vállalata?
— Nekik is érdekük, hogy többet termeljek. Igaz, mostanában mindent elkövetnek, hogy megfúrják a maszekokat. Például kitiltották őket a Főtaxi nyilvános autómosóiból, büféiből; néhány kollégám pedig mostanában úgy áll be a drosztokra, hogy egy kocsi a meghosszabbított felfestés elejére, egy pedig a végére parkoljon. Nehogy beférjen a maszek.
— Kinek az engedélyével festették hosszabbra a megállni tilos jelzést?
— Nem tudom. Azt rebesgetik, a főnökség november elejétől a saját szakállára tette.
(Utánanéztem: december másodikán még sem a rendőrség, sem a fővárosi tanács illetékesei nem tudtak a dologról.)
— Félnek a konkurrenciától az emberek — folytatja. — Ez persze nevetséges. A maszekok autóparkja maximum ezerötszáz, a mienk kétezerötszáz kocsiból áll. Ők egyedül hajtják a kocsikat, a miénkre legalább két főállású és egy mellékállású sofőr jut. A maszekoknak ráadásul zsebből kell fizetniük mindent, hatalmas a rezsi. Igaz, sokan kiléptek a Főtaxitól, s mennének még többen is. De aki már elkötelezte magát a vállalatnál, nem teheti. Tudja, építési és lakáskölcsön, tanulmányi szerződés. A vállalat vezetősége mindent megtesz, hogy az emberek maradjanak. Emelték a fizetést, a prémiumot, de sokszor nemtelen eszközöket is használnak. Ez viszont már nem az én dolgom.
Vezet, s közben tovább mesél:
— Van olyan kollégám is, aki azért ment el a Főtaxitól, hogy kijátssza a szigorú ellenőrzést, szabadon rabolhasson. Az ilyen próbálkozni fog maszekként is. De ez nem jellemző. Felelőtlenség lenne általánosítani. A korrekt kisiparosok egyébként ugyanannyiért fuvaroznak, mint mi, egy százforintos fuvarnál legfeljebb néhány forint az eltérés. Ez megengedhető, hát még ha plusz szolgáltatást is kap az utas. Magnó, luxuskocsi, ilyenekre gondolok — mondja sofőröm.
Újdonatúj Dáciával utazom. A pilóta fiatal, a szakmában viszont már öregnek tetszik. Legalábbis annak alapján, amit mond.
— Nem is tudom, mi lesz a maszekokkal. Itt a benzin árának emelése. Ebbe belepusztulnak. A Főtaxi állítólag nem emeli a tarifát, inkább ráfizet. A maszeknak emelnie kell, különben nem éri meg neki fuvarozni. Már nem is egy visszaadta az ipart, kopogott ugyanazon az ajtón, amelyiken kilépett. A Főtaxi persze visszavette. Naná, jó reklám nekik. Végső soron sajnálom őket. Húsz-huszonöt éve taxizó kollégák mentek el, hitték azt, most kereshetnek. Túl sok volt a méz a madzagon. Mi tudjuk, halálraítéltek. A véleményem róluk? Rövid idő telt el, nem lehet még semmit mondani. De adhatok magának egy tanácsot? Fogadja el, ingyen van! Tőlem lehet, de más taxistól ne kérdezősködjön a maszekok felől. Még idegesek lesznek. Taxisháború? Hülyeség! Csupán kenyérharc. Az viszont komoly. Én sem mosolygok arra, aki elviszi a pénzt az orrom elől. De bántani, azt nem.
Valami megváltozott Budapest utcáin. A magántaxik megjelenése vihart kavart; a bérautókkal utazók több pártra szakadtak: vannak, akik kizárólag a Főtaxi, mások a Volán kocsijai, megint mások a magántaxik mellett törnek lándzsát. Sokaknak viszont teljesen mindegy, milyen „felségjelű” taxival utaznak. Számukra csak az a fontos: legyen kocsi; gyorsan, pontosan, biztonságosan, „érvágás nélkül” eljussanak úticéljukhoz.
A fővárosiak taxis háborúról beszélnek, közúti párviadalról, vérre menő konkurrenciaharcról, a magántaxisok mesés bevételeiről. A gyorsan terjedő híresztelések szerint a Főtaxi arra törekszik, hogy lehetetlenné tegye a maszekokat; megakadályozza, hogy saját gépkocsivezetői közül újabbak mondjanak föl s hagyják ott a vállalatot, elmenjenek maguk is személyszállító kisiparosnak. Sokan állítják, hogy a kockás taxisok agresszívan viselkednek a magántaxik pilótáival szemben; megszegik a KRESZ elemi szabályait csak azért, hogy előnyhöz juthassanak, hogy borsot törhessenek a magántaxisok orra alá.
Kenyérharc? Vádaskodás? Hajsza az utasért? Mi az igazság? Ennek jártunk — autóztunk — utána. Munkatársunk ezért utazott az elmúlt hetekben taxikkal, ezért ült egy magántaxi volánja mögé is, vezetve nappal és éjszaka, akár egy valódi személyszállító kisiparos.
Sötétben minden taxi egyforma, csak az utolsó pillanatban derül ki, állami vagy maszek. De legyen akármilyen is; az utasért rója Budapest utcáit. Hogy közöttük akadnak becstelen, „taxiháborút” provokáló sofőrök is? Ez tény, de reméljük, nem sokáig lesz az. Tesznek ellene maguk a becsületes taxisok, a Főtaxi, a Volán, a KIOSZ vezetői.