Garázs

A CB rádió őshazájából — az Amerikai Egyesült Államokból — csak sokévnyi késéssel jelent meg Európában, még később Magyarországon. A keleti (szocialista) blokk vezetőinek nem állt érdekében, hogy az állampolgárok szabadon, közvetlen ellenőrzés nélkül beszélgethessenek, eszmét cserélhessenek egymással, ezért felső szintről érthető okokból nem kezdeményezték a polgári rádiózás elterjesztését. Korabeli források szerint ugyan már a ’60-as években is adtak ki elvétve a CB sávra hazai engedélyeket, ez azonban inkább kuriózumnak számított, és nem magánszemélyek, hanem csak egy-egy közület jelentette a felhasználókat.

A szocialista Magyar Népköztársaságban a távközlés (is) több évtizeddel le volt maradva a fejlett nyugati országok színvonalától. Miközben például Nyugat-Németországban már 1972-ben létezett az ún. B-Netz mobiltelefon-hálózat, addig hazánkban éveket (!) kellett várni egy egyszerű lakossági, vezetékes (!) telefonvonalra — mobiltelefont pedig legfeljebb a külföldi mozifilmekben lehetett látni. Kevés volt a vonalak száma, a központok pedig már évekkel korábban elavultak, további bővítésük — csere nélkül — nem volt lehetséges.

---

A nyugati (kapitalista) piacmodellben a vállalkozó tőkét fektet a fejlesztésbe, amit azután a profittal együtt utólag visszakap a termék/szolgáltatás értékesítésekor. Hazánkban a távközlést irányító Magyar Posta fordított megoldást választott: a telefonra vágyókkal előre (!) fizettette meg a fejlesztés költségeit — így jött létre az ún. telefonkötvény: ezeket a kötvényeket a telefonvonalra áhítozóknak kellett megvásárolniuk a Posta által önkényesen meghatározott összegért, amelyért cserébe egy szelvényt kaptak egy ígérettel együtt, hogy majd egyszer, valamikor beszerelik a vonalat az ügyfél lakásába.

A „valamikor” elég széles időintervallumot jelentett: miközben az átlagemberek 4-8 évet (!) is vártak a pénzük befizetése után, a politikai apparátus, ill. a befolyásos emberek ennél jóval hamarabb (akár azonnal) is telefontulajdonosokká válhattak. Ne gondoljuk azonban, hogy csupán a magánemberek esetében bántak ilyen fukarul a telefonvonalakkal: közintézmények, orvosi rendelők (!) sem rendelkeztek sok esetben semmilyen telefonnal.

A helyzet az évek alatt olyan szinten tarthatatlanná vált, hogy már — az amúgy keményen cenzúrázott — sajtó is kénytelen volt foglalkozni a témával:

Néhány témába vágó cikk címe ’80-as évek napilapjaiból

Miközben 1986-ban a bruttó átlagkereset 6435 Ft volt, addig a Pest Megyei Hírlap március 12-ei számában napvilágot látott cikk szerint pl. a budaörsi telefonigénylőknek 25.000 Ft-ot kellett befizetniük azért, hogy — amennyiben minden a tervek szerint alakul — az 1988-as iskolakezdés idejére már boldog telefontulajdonossá válhassanak. A technikai visszamaradottságot jól jelzi, hogy ugyanebben az időben a budaörsi telefonközpontnak mindössze 16 kimenő vonala volt: egyszerre összesen ennyi kimenő hívás volt lehetséges az egész településről.
A két évvel később, 1988. február 2-án megjelent Nagykőrösi Hírlapban még mindig címlapon szereplő hír az akut telefonhiány. Miközben az átlagkeresetek 7000 Ft fölé nőttek, Gödöllőn már 100.000 Ft-ot (!) kellett fizetni egy telefonvonalért.
Az évtized végére sem javultak az állapotok. Szintén a Pest Megyei Hírlap (1990.09.03.) számol be arról, hogy a városok telefonos ellátottságánál még gyászosabb a kisebb települések, falvak helyzete: 1000 lakosra mindössze 37 telefonvonal jutott, és ezek közül mindössze 9 volt ún. lakástelefon.[1]

Ahol volt is telefon, sok esetben csak napi pár órát volt használható:

1985-ben az ország több mint háromezer településéből mindössze ötszáz kapcsolódott be az automata távhívó hálózatba. Mindez azt jelentette, hogy csak ötszáz olyan település volt Magyarországon, ahol a tárcsázás során a központ automatikusan, kezelőszemélyzet közreműködése nélkül kapcsolta a hívott számot. [2]

A többi településen ún. kézi kapcsolású központok voltak, amelyek kezelői csak a postahivatal nyitvatartási idejében (hétköznap 8:00-16:00) dolgoztak, így ezek a települések délutántól másnap reggelig, ill. hétvégén akár egész nap (!) elérhetetlenek voltak telefonon. El lehet képzelni, milyen problémát jelenthetett egy ilyen helyről mentőt, vagy tűzoltót hívni.

---

A probléma, amely nemcsak az állampolgárok, hanem a termelő cégek, ill. a hivatalok mindennapjait is hátrányosan érintette végül elérte a döntéshozók ingerküszöbét is, így alternatív megoldásként a ’80-as évek elején — szigorú politikai ellenőrzés mellett — megkezdődött a CB rádiózás engedélyezése. Alternatív megoldásról beszélhetünk, hiszen a CB-t eredetileg nem a telefonvonalak pótlására találták ki: közvetlenül nem indítható hívás CB rádióról vezetékes irányba, sem pedig fordítva. Viszont a CB segítségével kapcsolatot lehet teremteni más CB-s állomásokkal, ill. olyanokkal, amelyek rádiós és telefonos kapcsolattal egyaránt rendelkeznek, így egyfajta üzenetközvetítő, vagy épp segélyhívó szerepet tudnak ellátni. Ilyen volt többek között a weblapon már bemutatott Apostol utcai CB-segély önkéntes szolgálat is.

Az első CB-s felhasználók részben a telefonvonalra évek óta hiába váró közületek, illetve magánszemélyek közül kerültek ki, illetve több olyan cég is akadt, amelynek külső helyszínen munkát végző dolgozóival kellett a kapcsolatot tartania (pl.: termelőszövetkezetek, szállítmányozó cégek). A magántaxizás 1982-es bevezetésével az előbb-utóbb különböző szövetkezetekbe tömörülő „maszek taxisoknak” is szükségük volt valamilyen kommunikációs eszközre. Mivel profi URH rendszert nem engedhettek meg maguknak, így az ő választásuk is a CB-re esett. Szintén CB-n tartották egymással a kapcsolatot a kamionosok, akik számára a közlekedési információk megosztásában, vagy épp a magányosan végzett munka könnyebb elviselésében nyújtott segítséget a CB rádió.

---

1989-ben  a Magyar Postáról leválasztották a vezetékes telefonhálózati profilt, ezzel létrejött a Magyar Távközlési Vállalat (MATÁV) — akkor még 100%-os állami tulajdonban. Miután a jogszabályi környezet lehetővé tette, sor került a társaság privatizációjára: 1993 utolsó napjaiban megkötötték a szerződést a Deutsche Telekom és az AT&T cégek által alapított konzorciummal. Az új tulajdonosok a részvények megvásárlásával együtt komoly fejlesztési kötelezettséget is vállaltak: jelentős anyagi befektetéssel új telefonvonalakat, ill. az azokat fogadó központokat létesítettek országszerte. Ezt követően többé már nem kellett éveket várni egy-egy otthoni, vagy épp céges telefonvonalra. Az utolsó kézi kapcsolású telefonközpontot 1996-ban kapcsolták le.

A vezetékes hálózat fejlesztésével egyidőben megjelent az első hazai mobilszolgáltató is: a Westel Rádiótelefon Kft., amely a skandináv országokból származó, analóg 450 MHz-es NMT rendszert honosította meg Magyarországon. A Balatonvilágosról induló vállalkozás rövid idő alatt országos lefedettséget épített ki.

Ericsson Hotline Combi — az első hazánkban is kapható analóg rádiótelefonok egyike. — Forrás: gyári reklámfotó

A leendő ügyfeleknek mélyen a zsebükbe kellett nyúlniuk, hiszen a rendszercsatlakozási díj 100.000 Ft-os összege mellett a készülékek 120-130.000 Ft (+ÁFA) díját is ki kellett csengetniük, ráadásul a kezdeti időszakban még a fogadott hívásokért is fizetni kellett a havi alapdíj mellett. (Összehasonlításként: a KSH adatai alapján 1993-ban a havi bruttó átlagbér 27.173 Ft volt.)

Ennek ellenére néhány hónap alatt mégis többezres ügyfélkört sikerült kiépíteni a 06-60-as körzetszámot birtokló cégnek, hiszen a vállalkozóknak, kisiparosoknak annyival több megrendelést, ill. bevételt hozott a telefonos elérhetőség, hogy nem jelentett gondot számukra a borsos telefonköltség kifizetése.

---

A vezetékes, ill. a mobil telefónia fejlődésével egyidőben hamar eltűntek a CB csatornákról azok, akik csak telefonpótlónak használták a 27 MHz-es polgári rádiósávot. Ezt követően egy rövid ideig még a fuvarozók, később pedig már csak a rádiózás iránt érdeklődők, az ún. hobbirádiósok maradtak meg a sávban. A ’80-as évekbeli több tízezres (!) hazai CB-s létszám az ezredforduló utánra mindössze néhány száz főre apadt.

Felhasznált anyagok:

[1] A korabeli újságcikkrészletek az Arcanum Kft. által készített, ingyenesen hozzáférhető Hungaricana közgyűjteményi portálról származnak.

[2] Frisnyák Zsuzsa: A telefon nélküli élet - Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 5. (Budapest, 2010)